Gergely Misi Nov.2,1934-Apr.4, 2011

Gergely Misi, barátom és emigrációs sorstársam, visszaadta lelkét a Teremtőnek ma hajnalban.

Misi nagyon sokat szenvedett betegségével, több kemény műtétem ment keresztül. Most, hála az égnek, álmában, szenvedés nélkül elhunyt.

Mélykúti fiú volt és a jugoszláviai menekült táborban ismertem meg. Sakk partnernek jelentkezett egy esős novemberi napon mikor a bizonytalanság közepette tétlenül vártuk a politikai döntést, vajon Tito enged e bennünket Nyugatra tovább menni, vagy visszatoloncoltat Magyarországra. Még a sakk parti alatt rájöttünk, hogy Misi Gergely Gizi bátyja, akivel egy gimnáziumba jártam Baján. Ettől a naptól kezdve már, mint testvérek tartottunk együtt.
Jugoszláviából Olaszországba kerültünk, most már nagyon jó körülmények között. Az Adriai tengerparton egy árvák üdülőjét foglalhatták el a magyar menekültek és ott vártuk sorsunk további fordulatait. Misivel még nem tudtuk hova kerülünk, de szorgalmasan jártunk az angol órákra, amit az olasz vöröskereszt szervezett néhányunknak. Közben Bandi szobatársunk is bennfentes barát lett, így az óceániai útra már hárman voltunk együtt és maradtunk is az első pár éves Kanadai tartózkodás alatt.
A tengerparti erdőkben séták közben gyakoroltuk, jó hangosan, az angol kiejtést, nagyokat kacagva egyik másik furcsa hangzású kifejezésen.
Néha kaptunk alkalmi munkákat a közeli halászfaluban, erről írtam is a könyvemben
Illúziók Nélkül. Az angol verzió megtalálható fejezetenként a blogomon. Ha a magyar részre van igény, küldjetek emailt.
Most elment Misi. Úgy tűnik, lassan ködbe vesznek azok az első kemény, de izgalmas, sorsalapító évek az ötvenes évek végén. Megmaradnak azok a régi fekete fehér képek, olcsó kis kameránk ajándékai, melyek most oly sokat jeletlenek több mint ötven év távlatából

Szeged - klinikák, emlékek -

Szeged, az Urológiai Klinika ahol egy hónapot töltöttem 1954 őszén, ahol keresték a vesém baját és.... nem találták. Hétvégeken kijárhattam, igy a klinikán megismert tanuló nővér-lányok többször hivtak szombat esti táncaikra...egy
különösen... akit Jul-nak hivtam...akivel aztán egy két sétálós randim is volt... a szigeten... lehullott, sárga falevelek között...és először életemben nagyon szerelmes voltam és félszeg...és aztán soha többet nem láttam... de minden héten irtunk egymásnak a forradalomig...és utána már nem volt több Jul, séták a lehulott levelek között...évek után tudtam meg, hogy egyszer Jul megjelent a Pázmány utcában és sirva hallgatta anyámtól, hogy elhagytam az országot azért nem kapott több levelet...és Bajára helyeztette magát, hátha hazajövök ...nemsokára... vagy egyszer.....aztán irt Kanadába és szomorúan szemrehányást tett...miért nem üzentem, jöttem érte, jött volna velem, bárhová...járja a bajai utcákat, parkokat, Dunapartot és elképzelte, hogy lát mint gyereket a hintákon, a strandon , az iskolák tizperces szüneteiben...a kórházban ahol dolgozott, és ahol születtem...ahova egyszer majd visszajövök...aztán az idő kegyes volt mindkettőnkhöz és enyhitett .