Alábbi, Janitsáry Miklós bejegyzésemhez szeretném csatolni

Miki mellettem, 35 év után először találkozunk...

  

Sorstársak voltunk…

1958 ban a torontói St.Michael kórházban kaptam munkát, mint ápoló. Nem volt kiképzés, egy idősebb olasz emigràns lett a “tanitóm”...aki, hosszú èvek utàn is, rosszul beszélt angolul. Egy nap hivtak a hivatalba, bemutattak egy magas, jókèpü fiatalembernek, hogy ez itt a Nick ès mellèm lesz beosztva, tanítsam be a ‘szakmába’. Ime, milyen gyorsan lehetett előlèpni az új vilàgban...pàr hónap utàn szakember, trainer lettem! Percek alatt beazonosítottam az angolul beszèlö Nick magyar akszentusàt, megörültünk egymàsnak.

Most màr mindketten jobban àlltunk a nekünk szokatlan feladatokhoz mint , hogy kell egy beöntèst, enemàt màson elvègezni, hogy kell fèrfiakat bàrmelyik testrèszèn megborotvàlni egy egy mütèt elött, hogy kell àgyat bontani, húzni, akkor is ha mozdulatlan beteg fekszik benne. Ès màs, sokkal szörnyűbb, nekünk, feladatokat elvègezni. Nehèz volt eleinte elfogadni, hogy mi ketten voltunk felelősek, müszakunk alatt, a halottas kamràért, a tetemeket ide, oda szàllitgatni. De ezt is megszoktuk, elvègeztük. Rengeteg időt töltöttünk együtt az üres óràkban. Mint kisült, egy igazi, föiskolàt vègzett szinèsz volt Miki, èn pedig egy csalódott színész aspiràns akit kirúgtak a felvètelinèl, mert a diva Sulyok Mària, aki vizsgàztatott,aznap rossz làbbal kelt fel…

Tehàt Miki sokat mesèlt, èn ittam a törtèneteket, ès mint kèsöbb kiderült, Miki elhívott az akkor èledezö torontói Magyar Szinhàz próbàira. Nemsokàra kisebb szerepeket is kaptam ott ahol mindenki màs profi szinèsz/rendező múlttal rendelkezett. Már a kórházi hónapok alatt barátok lettünk.

Hogy mit jelentett nekem ez a barátság? Én egymagamban jöttem el, érkeztem meg egy távoli kontinensre, soha nem volt probléma fenntartani magam, a megélhetéshez pénzt keresni. Ami nagyon hiányzott az életemből az a család, közel álló barátok, emberek voltak. Miki barátságával ez is megváltozott. A színész házaspár, Mácsay Emi,már otthon befutott színésznő volt a felesége, rengeteg magyart ismertek Torontóban. Egy elég kellemes, sokszínű, többnyire professzionális társaság már korán összejött. Voltak köztük hivatásos színészek is, egy kettő még él is ezekben az időkben. Mások orvosok, zenészek, írók, költők. Ez a társaság megtalálta egymást, mig hétköznap majd mindegyik valami egyszerű munkával kereste az emigráció első éveiben kenyerét, Mácsay Emi pincérnő volt, Lombi Jenő ápoló, felesége a tehetséges Hargitay Kati Erdélyben volt színésznő, mint pènztáros dolgozott egy étteremben. És tovább, majd mindegyik hasonló èletet éltek, de a hétvégén egy elegáns, művelt, jó humorú emberek találkoztak ki ki lakásán. Nos, Miki engem is bevezetett ebbe a társaságba, ahol a legfiatalabb, és legkevesebb társadalmi ‘ranggal ‘ rendelkeztem, De elfogadtak, bàtoritottak amikor elkezdtem egyetemi tanulmányaim.

Amikor egy aranyos kanadai hölggyel megismerkedtem, ö is jött velem ebbe a társaságba, ahol szegénynek el kellett viselnie a legkülönbözőbb nyelvi adottságait különböző korú és törekvő magyarnak. Mi voltunk az egyetlen ‘mixed’ pàr.

Aztàn megkèrtem a kanadai àpolónő kezèt. Az esküvő ès a kis egyszerű fogadàs Torontóban volt. Egyedül lévén Kanadàban, Miki ès Emi helyettesitettèk szüleimet az esküvőn…

Rengeteg emlékem van Mikièkkel, sok darabban èn is ott voltam a Magyar Szinhàzban, nèha mint a színpadmester, Miki, segèdje, nèha komolyabb szerepet is kaptam pl. A bolond Àsvainèban, a Fàklyalàngban, amit Miki rendezett.

Aztàn a tàrsasàg lassan a kanadai társadalom rèszèvè vàlt, utjaink szètvàltak. Akkor nem mertünk arra gondolni, hogy egyszer Magyarorszàg is szabad lesz ès akàr haza is mehetünk, legalább nyugdíjas korunkra. Igy is lett.

Hosszú èvek múlva újra talàlkoztunk Budapesten, teljesen vàratlanul, nagy meglepetèssel. Most màr itt lettünk egy igazi magyar tàrsasàg lelkes tagjai, sok èlmènnyel, örömmel.

Most itt mondok köszönetet Miklósnak, az èvek , különösen az első kanadai èvek baràti tàmogatàsàért, szunnyadó szinèszi ambícióm megvalósitàsàèrt.

Isten nyugosztaljon, Nick/Miki baràtom!

Meglepetés: könyvem még megtaláható...

Kellemes meglepetésben volt részem, mikor véletlenül találtam  a 2008 ban kiadott könyvemböl, ILLUZIÓK NÉLKÜL, egy életút Bajától Torontóig, az antikvárium.hu. ban.

A könyv két nyelven olvasható, magyar, angol.

Kellemes olvasást.

Addig jár a korsó a kútra...

Addig jár a korsò a kùtra...mig megtaláltuk egy bontás elötti parasztház padlásán...mit tudna mesélni...mikor még tiszta,friss ivóvizzel szolgált, mikor szüret idején mustal lepte meg a gyerekeket, mikor murciért küldték a pincébe, de karácsonyra már kész bort hozott a konyhába...mikor az égő házbòl épp' hogy megmenekült,csak fekete korom öltönye árulkodott a riadalomról...és most e méltóságos fali kùton kapott sorsához méltó elismerést...

A Népstation megnyitója , 1953 aug.20, ott voltam, de hogy kerültem oda?

"Hatvanhat éve, 1953. augusztus 20-án avatták fel a magyar sport legnagyobb létesítményét, a Népstadiont, amely 2002 óta Puskás Ferenc nevét viseli.



Még nem készült el ugyan teljesen, de káprázatos pompával adták át az első ötéves terv "nagy vívmányát" a "győzelmes szocializmus" nevében a "dolgozó népnek". A pompás külsőségek hivatottak feledtetni, hogy hátra volt még 24 szektor, azaz mintegy 22 ezer ülőhely kiépítése, s a pályavilágítás sem volt készen. Az eseményen - melyre a Szent István napjából az alkotmány ünnepévé változott augusztus 20-án került sor - jelen volt Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke is, bár egy kínos félreértés folytán nem jutott hely számára a díszpáholyban: a legenda szerint ennek nem kis szerepe volt abban, hogy az 1960-as olimpia rendezési jogát nem Budapest, hanem Róma kapta. Az ünnepség fénypontja a Budapesti Honvéd és a Szpartak Moszkva közötti barátságos labdarúgó mérkőzés volt, amely a magyar csapat 3-2-es győzelmével végződött"
.
Pár évvel ezelött a Vivó Világbajnokságon szurkoltam Szilágyiéknak. A legelőnyösebb parkolás a Népstadion közvetlen közelében adódott , a valamikori állóhelyek bejárata környékén. Már a Népstadion megközelitésekor egy furcsa érzés fogott el: hiszen én már jártam erre, sok sok évvel ezelött. Aztán pillanatok alatt minden eszembe jutott...

1953 ban már a harmadik nyári iskola szünidőt dolgoztam át, immár Kazincbarcika szocialista város épitésén.






1951 és 1952 ben Sztálinváros épitését volt hivatott valamelyest segiteni, már amennyire egy 13 ill. 14 éves gyerek erre képes lehetett. (Milyen érdekes, hogy a szocialista országok akkoriban , a nagy Szovjetúnió bölcs vezérlete alatt nem riadtak el egy kis gyerek dolgoztatásától...)

1953 nyarán Kazincbarcikán dolgoztam,egy mérnök mellett kitűzőként, munkászálláson laktam, és mivel szülővárosom, Baja, nagyon messze volt egy hétvégi hazaruccanásra, augusztus 20.át is a munkásszálláson töltöttem volna , ha...

augusztus 19 én, délután nem nyilik az ajtó és egy izgatott, izzadt szagú szakszervezeti "megbizott" nem rohan be és kérdezi hol vannak a "szakik"? A szaktársak az augusztusi ünnepet összekötötték a közelgő hétvégével és elillantak még aznap reggel , mondtam a derék szakszervezeti kádernek. Én vagyok egyedül az egész szálláson , kérdi. Most már egy kicsit kétségbeesetten...hiszen az ő vonata is nemsokára indul és akkor mi lesz a jegyekkel??? Nem értettem , hogy miről beszél.

Most már lázasan magyarázni kezdte , hogy az ő szakszervezeti körzete 12 belépőt kapott a NÉPSTADION MEGNYITÓ ÜNNEPSÉGÉRE és a Bp.Honvéd - Moszkvai Szpartak mérközésére... persze csak a legjobb kádereknek...és ezek a belépők most érkeztek meg, percekkel ezelött, augsztus 19 én, az augusztus 20. megnyitóra (!)... ő nem tud menni, hiszen a család várja, egy hónapja nem volt otthon....most mi lesz? És itt nincs senki, egy lélek se...ezen a 15 éves srácon kivül...

Figyelj öcsi, itt vannak a jegyek, a fél ország örömmel elfogadná őket, ugorj fel az éjszakai vonatra, menj ki a Népstadionhoz és.. add el őket ....hát kérj annyit a jegyekért hogy legalább a vonatjegyedet megtéritse.......meg aztán menj be az egyik jeggyel te is... élvezd az ünnepséget, meg a focit, ott lesz a Puskás meg a Kocsis, Czibor, Grosics...


Én a vidéki, 15 éves kis srác ezelött kétszer jártam Budapesten. Három éves koromban apámmal, és egy iskolai kiránduláson 12 éves koromban...komoly kihivásnak tünt a kétszeri átszállás hogy Budapestre kerüljek egy éjszakai vonatozás után, hogy kitaláljak a Népstadionhoz, hogy ott egy tucat jegggyel üzérkedjek, a Rákosi korszak legsötétebb ciklusában...hát a jegyeket másodpercek alatt elkapkodták, névértéken...maradt útiköltségre, ennivalóra, málnaszörpre. Hatalmas élmény volt az egykori Aranycsapat legtöbb tagját élőben látni, órákkal a kezdés elött elfoglaltam a pálya szélén a lehető legjobb (áló)helyet. És a csodálatos nap után vissza Kazincbarcikára, az éjjeli vonattal


De mindez most amikor parkoltam az autómat teljesen egyszerünek és logikusnak tünt...honnan vettem mindehhez a bátorságot...hatvanhárom évvel ezelött...felnéztem a nehéz, de néha csodálatos időket megélt stadion falaira...van azokban a falakban egy tartás, melyek a sok romlás és korosodás ellenére állnak...mint emlékeink.

Február 24, 2013, születésnap.

Szeretnék emlékezni majd erre az állitólag mérföldkő (75.) születésnapra. Több fontosabb dátum volt az életemben, mint a mai. Azokról talán semmi irás, megemlékezés nem esett, meglehet sorsdöntőbbek lehettek, voltak,  mint a mai nyugodt, békés, családi hangulatú nap.  
Mégis, ha fiatalabbak faggatnának, és Isten áldásából szinte naponta vagyok fiatalok és nagyon fiatalok társaságában, akkor azt mondanám, hogy az évtizedek legalább két bölcsességre tanitottak meg ezidáig. E két fogalom először angolul tudatosult, érett meg bennem. Később, mikor hazakerültem a bolyongásból akkor magyar megfelelői is jelentőssé váltak.

Attitude and gratitude, vagyis  tartás/magatartás/szemlélet és hála, mondja a szótár. Én az attitude -ot úgy forditanám inkább , hogy hozzállás.Milyen a hozzáállásod ahhoz amit a sors elébed hoz? Milyen a tartásod ha a dolgok keserűek, fájdalmasak, örömteliek vagy éppen szintelenek?

Fogadd el a múltat, okulj belőle, azon próbálj változtatni ami azután jöhet, ha szükséges és cselekedj annak megfelelően. Sokszor csak a hozzáállásod dönti el, hogy életed boldog lesz e vagy örökös csalódásokon keresztül botorkálsz rajta végig.

És a hála? Lehet ,hogy hosszú ideig, akár egy életen át nem fog tudatosodni benned, de ami részed van-volt az életből, azért hálát kell érezzél. 
Milliók meg sem születhettek, és te , valami teljesen véletlen folytán, éppen te megszülethettél. Sőt a mai napig létezhettél,talán soha nem éheztél, talán mindig volt fedél feletted, soha nem voltál reménytelenül beteg, volt aki törődött veled, gondoskodott rólad és megvédett ameddig tehetetlen voltál.
Hidd el, százmillióknak nem ez a sorsa, érezd magad kiváltságosnak. És érezd a hálát amivel tartozol mindezért.

A hála viciuma a hálátlanság, amit Szt.Pál erkölcsi hiányosságnak nevez. Nehéz a hálátlanság koncepcióját felfogni annak akiben nincs vagy kevés a hála-érzet. Az a tapasztalatom, hogy a hála és hálátlanság koncepciói fiatal korban kevésbé vannak napi elfoglaltságaik középpontjában. Ahogy öregszünk, úgy tudatosul bennünk a hála-érzet szüksége. De épp úgy érezzük a hálátlanság negativ, romboló hatását.

Ha tehetném, minden fiatal barátomat megyőzném ,  hogy érezzék át a "hozzáállás" és "hála" karaktert épitő, felszabaditó hatását. Meglehet, létrejöttöd véletlen műve volt, de azon túl minden éber vagy tudatlan pillanatodért tartozásod van. E tartozás erkölcsi kötelessége a hála. Érezd a szükségét és küzdj a hálátlanság ellen, ha találsz magadban.       

Szent Este, 56 évvel ezelött...

56 évvel ezelött, 1956 ban volt az első karácsonyom amit, akkor 18 évesen, nem a családommal tölthettem. Több száz honfitársammal együtt, a gerovói menekült-gyüjtőtáborban vártunk sorsunk alakulását. Tito Jugoszláviáához tartozott akkor a hegyvidéki Gerovó község, Fiumétól  nem messze, északra. Itt várta az 56-os forradalom következtében elmenekült ezrek kisebb csoportja Gerovóban, vajon mi fog történni velük.
Hatalmas termekben , szalmazsákokon , férfiak és nők-gyerekek  külön-külön rendezkedtek be bizonytalan időre, mig a karácsony is ott ért bennünket.
Körülményeink nem voltak a legjobbak, de éltünk, volt hol aludjunk és a napi élelmezés is elegendő volt a túléléshez.
Legfontosabb igényeink akkor a tisztálkodás valamiféle szintjének fenntartása volt. Csere ruhája legtöbbünknek nem volt, egy hideg vizes csapnál volt a napi tisztálkodás. Hetenként, tiznaponként, ahogy éppen esett, meleg zuhanyra is volt lehetőség. Ezt a luxust csak az ronditotta el, hogy a zuhany után ugyanabba az alsónemübe, ruhába kellett visszaöltözzünk.

Volt néhány borbélymester is közöttünk, akik jó üzletet csináltak mesterségükből, már amelyiknél volt egy zsilette penge szerelés. Öt darab cigarettáért megborotváltak, tizért már hajat is vágtak. Különben napi tiz cigarettát osztottak szét a menekültek között, mely azonnal a tábor egyetlen fizetőeszközévé változott.

A karácsonyt mindenki szorongva várta. Az otthon maradt családtagok nem tudtak, tudhattak rólunk, mi pedig róluk semmit. A forradalom utáni gyászos hangulat a határokon túl is mindenhova eljutott. Mindenki tudta, hogy szülöföldünk talán most éli át legtragikusabb napjait, heteit.
Semmi remény nem volt arra,hogy a kéthetes kiharcolt szabadság tovább is létezhet...kis országunk a  vörös hordák martaléka lett.  A nyugat nagy szimpátiával, de tétlenült elfoglalta magát a szuezi "válásággal" az amerikai elnökválasztással, Egyesült Nemzetekben rendezett "vitákkal", politikával.  

Ami nekünk, táborlakóknak, akkor sokat jelentett az a sorstársak őszinte ölelései, karácsony dalok énekei, a hirtelen megszervezett Betlehemes játékokat előadók lelkes hangulata voltak.
Talán soha azóta meghitebb Szent Estében nem volt részem.

Mint minden Szent Este, most is arra a karácsony estére, napra gondolok amikor több százan, viseltes ruhában, ápolatlanul, karácsonyfa és ajádékok nélül, karon fogva énekeltük a Menyből az Angyalt, a Himnuszt...