Szülővárosom határában...

nem messze az üdülősortól van egy termőföld.Néhány száz méterre folyik a Duna. Nyári lakhelyem és a Duna között ez a kis jelentéktelen földdarab immár évek óta visszakivánkozik gondolataimba. Megmagyarázhatalan, hogy miért pont ez a néha kukoricaföld, néha árpaültetmény, néha csak kaszálnivaló mező jut sokszor az eszembe. Soha senkit nem láttam itt sétálni. Nincs itt igazán semmi látnivaló, semmi érdekesség. Ma is eszembe jutott.
Többezer kilóméter messzeségéből még fokozottab saját kiváncsiságom, mi a vonzalma ennek a neve-sincs mezőnek, szántóföldnek?
Isten jóvoltából életem gazdag az érdekesnél érdekesebb, szebb, titokzatosabb, híresebb sétálóhelyekkel, élményekkel! Mégis gyakran erre gondolok, ez jut eszembe. Talán azért, mert szülőházamhoz közel van? Akkor miért nem a sokkal impozánsabb Déry Kert, a város számtalan, gesztenyfás utcája, a Türr sétány mely a Duna parton ér véget? Ezek még közelebb vannak!
Mit rejtenek a feketére szántott sorok tavasszal, a kétméteres kukoricaszárak nyáron, a sokszinű őszi bokrok a széleken ősszel? Azt sem állíthatom , hogy sétáim alatt sok állattal találkoztam volna. Egy két alkalommal láttam csak őzeket az évek alatt és egyetlen egyszer "futottam össze" egy rókával. Egy bokrokkal ővezett kanyar után leptem meg a bozontos farkú négylábút, amint a dűlőút közepén buzgón dolgozott estebédjén, ami, azt hiszem egy lustább vagy merészebb varjú lehetett. Pár pillanatig "rókaszemet" néztünk egymással, s mikor rókakoma megbizonyosodott , hogy kétlábú ellensége lepte meg, kelletlenül a bokrokba bújt.
A sok éve alatt ennyi találkáról szólhatok. Ezek a séták mind eseménynélküileg voltak. Mégis. Vissza és újra visszatérnek gondolataim ezekre a sétákra. Megmagyarázhatatlanul, míg Márai füves könyvében olvasom és, azt hiszem, fejtem meg a nagy "titkot". Ezt írja:"... Aki sétál nem akar eljutni sehová..." Nincs úticélja, nem akar nézelődni, élményeket keresni...ezen a kis földbarabon lehettem "...Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, türelmesen átadja magát a természet nagy diszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek...egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek. Gondold meg, a földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz."
Ha Márai megfejtette , amit én csak itt, vagy leginkább itt éreztem életem sétái alatt akkor ez azt kell jelentse , hogy sehol máshol nem tudtam ennyire közel kerülni az örökkévalósághoz. Hogy egyáltalán, hogy talán egyszer is! Milyen ajándék, el akarom hinni.