Miki mellettem, 35 év után először találkozunk...

  

Sorstársak voltunk…

1958 ban a torontói St.Michael kórházban kaptam munkát, mint ápoló. Nem volt kiképzés, egy idősebb olasz emigràns lett a “tanitóm”...aki, hosszú èvek utàn is, rosszul beszélt angolul. Egy nap hivtak a hivatalba, bemutattak egy magas, jókèpü fiatalembernek, hogy ez itt a Nick ès mellèm lesz beosztva, tanítsam be a ‘szakmába’. Ime, milyen gyorsan lehetett előlèpni az új vilàgban...pàr hónap utàn szakember, trainer lettem! Percek alatt beazonosítottam az angolul beszèlö Nick magyar akszentusàt, megörültünk egymàsnak.

Most màr mindketten jobban àlltunk a nekünk szokatlan feladatokhoz mint , hogy kell egy beöntèst, enemàt màson elvègezni, hogy kell fèrfiakat bàrmelyik testrèszèn megborotvàlni egy egy mütèt elött, hogy kell àgyat bontani, húzni, akkor is ha mozdulatlan beteg fekszik benne. Ès màs, sokkal szörnyűbb, nekünk, feladatokat elvègezni. Nehèz volt eleinte elfogadni, hogy mi ketten voltunk felelősek, müszakunk alatt, a halottas kamràért, a tetemeket ide, oda szàllitgatni. De ezt is megszoktuk, elvègeztük. Rengeteg időt töltöttünk együtt az üres óràkban. Mint kisült, egy igazi, föiskolàt vègzett szinèsz volt Miki, èn pedig egy csalódott színész aspiràns akit kirúgtak a felvètelinèl, mert a diva Sulyok Mària, aki vizsgàztatott,aznap rossz làbbal kelt fel…

Tehàt Miki sokat mesèlt, èn ittam a törtèneteket, ès mint kèsöbb kiderült, Miki elhívott az akkor èledezö torontói Magyar Szinhàz próbàira. Nemsokàra kisebb szerepeket is kaptam ott ahol mindenki màs profi szinèsz/rendező múlttal rendelkezett. Már a kórházi hónapok alatt barátok lettünk.

Hogy mit jelentett nekem ez a barátság? Én egymagamban jöttem el, érkeztem meg egy távoli kontinensre, soha nem volt probléma fenntartani magam, a megélhetéshez pénzt keresni. Ami nagyon hiányzott az életemből az a család, közel álló barátok, emberek voltak. Miki barátságával ez is megváltozott. A színész házaspár, Mácsay Emi,már otthon befutott színésznő volt a felesége, rengeteg magyart ismertek Torontóban. Egy elég kellemes, sokszínű, többnyire professzionális társaság már korán összejött. Voltak köztük hivatásos színészek is, egy kettő még él is ezekben az időkben. Mások orvosok, zenészek, írók, költők. Ez a társaság megtalálta egymást, mig hétköznap majd mindegyik valami egyszerű munkával kereste az emigráció első éveiben kenyerét, Mácsay Emi pincérnő volt, Lombi Jenő ápoló, felesége a tehetséges Hargitay Kati Erdélyben volt színésznő, mint pènztáros dolgozott egy étteremben. És tovább, majd mindegyik hasonló èletet éltek, de a hétvégén egy elegáns, művelt, jó humorú emberek találkoztak ki ki lakásán. Nos, Miki engem is bevezetett ebbe a társaságba, ahol a legfiatalabb, és legkevesebb társadalmi ‘ranggal ‘ rendelkeztem, De elfogadtak, bàtoritottak amikor elkezdtem egyetemi tanulmányaim.

Amikor egy aranyos kanadai hölggyel megismerkedtem, ö is jött velem ebbe a társaságba, ahol szegénynek el kellett viselnie a legkülönbözőbb nyelvi adottságait különböző korú és törekvő magyarnak. Mi voltunk az egyetlen ‘mixed’ pàr.

Aztàn megkèrtem a kanadai àpolónő kezèt. Az esküvő ès a kis egyszerű fogadàs Torontóban volt. Egyedül lévén Kanadàban, Miki ès Emi helyettesitettèk szüleimet az esküvőn…

Rengeteg emlékem van Mikièkkel, sok darabban èn is ott voltam a Magyar Szinhàzban, nèha mint a színpadmester, Miki, segèdje, nèha komolyabb szerepet is kaptam pl. A bolond Àsvainèban, a Fàklyalàngban, amit Miki rendezett.

Aztàn a tàrsasàg lassan a kanadai társadalom rèszèvè vàlt, utjaink szètvàltak. Akkor nem mertünk arra gondolni, hogy egyszer Magyarorszàg is szabad lesz ès akàr haza is mehetünk, legalább nyugdíjas korunkra. Igy is lett.

Hosszú èvek múlva újra talàlkoztunk Budapesten, teljesen vàratlanul, nagy meglepetèssel. Most màr itt lettünk egy igazi magyar tàrsasàg lelkes tagjai, sok èlmènnyel, örömmel.

Most itt mondok köszönetet Miklósnak, az èvek , különösen az első kanadai èvek baràti tàmogatàsàért, szunnyadó szinèszi ambícióm megvalósitàsàèrt.

Isten nyugosztaljon, Nick/Miki baràtom!