Anna Mária Figini emlékére...

aki az olasz Vöröskereszt nővére volt, elhunyt december 28.án egy rövid,súlyos betegség után Bolognában.
A marina di ravenna-i menekülttábor ajtajában Anna köszöntötte azt a magyar menekült csoportot melyet korábban a Jugoszláv határőrök adtak át az Olasz Vöröskeresztnek.Rongyos öltözetű csapatunk sosem fogja elfeledni Anna ragyogó ,melegszivű mosolyát 1957 februárjában. Anna , akkor, az elhagyott családunk,barátaink, hazánk szeretetét szimbolizálta, melyet magunk mögött hagytunk az 1956-os szabadságharc után.
Egy közös nyelv hiánya mit sem számitott Annának, aki ösztönszerűen minden kérésünket megértett. Mosolya, türelme, gondoskodása sosem szünt meg több hónapos tábori életünk alatt. Idővel sokunkat megtanított egy pár hasznos olasz szóra, kifejezésre és hamarosan mint régi barátok éltük a kolónia életét. Jól emlékszem -máig is érthetetlennek tűnvén -hogy ezzel a kezdetleges olasz tudással valahogy el tudtam neki mesélni családom történetét. Mikor egy-egy kifejezésnél megakadtam, sajnos gyakran,Anna türelmesen rávezetett a megfelelő szóra és - értettük egymást!
Vagy öt hónapot töltöttünk itt és ezalatt az idő alatt Sorella Figini majdnem minden nap dolgozott a táborban.
Mikor eljött a búcsú ideje és a menekültek távoli kontinensekre készültek utazni, Annától elköszönni majdnem olyan nehéz volt mint anyámtól és kisöcsémtől 1956 novemberében.
Olyan volt mint mégegyszer elhagyni otthonomat, hazámat és úgy tűnt Annának is nehéz volt az elválás. Megigértük, hogy tarjuk a kapcsolatot.
Mialatt együtt voltunk egymás megértését segitette a kezünk, arcunk játéka meg az pár olasz szó amit akkor tanultunk, de a messzi Kanadából, írásban már nagyon nehéz volt egymásnak hírt küldeni.
Olasz tudásom semmit nem ért írásban és angolul még csak akkor kezdtem erőlködni új hazámban. Levelezésünk csupán képeslapokból, egyszerű kifejezésekből állt. De Anna, mint később megértettem, hosszabb levelekben bíztatott iskoláim elvégzésére, kitartásra.
Idővel megszakadt kapcsolatunk.
Az olasz tábori életem ötvenedik évfordulóján írtam az Olasz Vöröskereszt római főhivatalának, hogy szeretném tudni Anna Mária Figini hol él vajon? Már már feladtam a reményt hogy hallok felőle amikor az idén , májusban, levelet kaptam Annától.
Nyugdíjas nagymama írta a levelet, beszámolt lányairól, unokáiról és azt írta ,hogy mindig érezte, valamikor még találkozni fogunk!
Mindketten határtalanul boldogok voltunk, valóságos csodának tűnt annyi év után ez az egymásratalálás. Később telefonon is felhívtam és immár azóta szerzett olasz tudásommal most először életünkben igazán tudtunk társalogni. Beszéltünk egy majdani személyes találkozásról is melyet még ebben az évben szerettem volna megenni.
A következő levelében Anna szörnyű hírt adott magáról. Pár napja egy előrehaladott állapotú rákot fedeztek fel a testében, melyet azonnal kemoterápiával és besugárzással próbálnak gyógyítani.

Mikor újra hívtam Anna már alig tudott beszélni, annyira legyengült, mégis ő volt az aki engem próbált vigasztalni , bátorítani, hogy türelemmel minden jóra fog fordulni...
Ma reggel, mikor hívtam őt Olaszországban, kis huga elmondta hogy Anna pár órája meghalt.